Visky András író
Az antianyag azonos tömegű az anyaggal, de ellentétes elektromos töltéssel bír. Amikor az anyag és az antianyag kölcsönhatásba kerülnek egymással, tiszta energiává alakulnak át. Létezik tiszta energia. Fény szabadul fel, elfutó fotonok töltik meg a teret. Mi van a fény túloldalán? Az energia elszabadulását kiváltó kölcsönhatás megszünteti a hagyományos viszonyítási pontokat: nincs innenső és túlsó oldal, északi és déli, nyugati és keleti, alsó és felső. Értelmetlenné válik ellentétes oldalakról beszélni.
Létezésüket ugyan már jóval korábban evidenciának tartották az elméleti fizikusok, antianyagot először az Európai Nukleáris Kutatási Szervezet, a CERN laboratóriumában állítottak elő 1995-ben. Genftől északra, a francia–svájci határon. A mesterségesen előállított antianyag kilenc antihidrogén-molekulából áll. Arra várnak, hogy kölcsönhatásba kerüljenek a hidrogénnel és fénnyé váljanak. A szervezetnek Magyarország 1992-ben teljes jogú tagjává vált. Így időközben kilenc antihidrogén-molekula boldog társtulajdonosa lett.
Az antianyagot a művészet – a szakadékos hiány megsejtéséből táplálkozó alkotói gesztus – már régen előállította. A CERN minapinak mondható, sikerrel koronázott kísérleteinél sokkal korábban. Az anyag és az antianyag kölcsönhatása, a felszabadított részecskék örvénylése a „tökéletes válságot” idézi elő, ami után nem következhet más, mint a megsemmisülés vagy a teljes megtisztulás. Ezt teszi a műalkotás. A kultúra peremén, mindig határhelyzetekben születik meg. Egyszer csak erős, kölcsönhatásra kész formakoncentrátum jön létre. Amint az emberi Lélek közelébe kerül, különös fényhatások keletkeznek. A műtárgy nem önnön, mindenek felett való létezését állítja. Ez nem volna több az üresség mimézisénél. Amit leghelyesebb, ha bálványimádásnak nevezünk.
Egy kiállítás képei, szobrai, tárgyai, térrendezései, ezek a természetüknél fogva végtelenített narratív, vagy a lineáris narrációt elutasító beavatkozások puszta dolgok helyett önmagukon túli állításokká válnak. Bekerülnek egy, a hagyomány által megszentelt térbe, következésképpen önként felszámolják a szingularitásukat. Máris az a kérdés merül fel, hogy valóságos állításokkal állunk-e szemben? Állításkísérletről állításkísérletre haladunk, amikor egy galéria tereiben felkeressük a műtárgyakat. Zarándokká válunk, kockázatos kölcsönhatásoknak tesszük ki magunkat.
A valóságos állítások valóságállítások.
Voltaképpen mi az, ami önmagunkra bírna rányitni bennünket?
Hamarosan két évtizede állítottam azt, hogy a színház, tágabb értelemben véve pedig a műalkotás, börtönbe zárja és kiszabadítja a terébe belépő és vele kölcsönhatásba kerülő szemlélőt. Ez a felismerésem abban a nagyon is személyes tapasztalatban gyökerezik, hogy kisgyermekként az első tudatos élményem a fogság volt. Fogolyként születtem emberré, éveken át a fogság jól megszervezett, zsarnoki, azaz mindenestől fogva kaotikus tereiben éltem. Önmagam megtapasztalása a dolgok természeténél fogva csak részleges lehetett. A szabadságmegvonások elembertelenítő projektek. Ámde ez a személyes és közösségi tapasztalat vezetett el később az univerzális emberi felismeréséhez. A conditio humana valódi értelméhez. Fogolynak születünk mindannyian, nincs különbség, testünk magán hordja vagy rejtetten viseli a bensőnkben a fogság(aink) okozta sérüléseket. Mindig van egy másik, erősebb énünk is, aki szabad. Nem ott van, ahol vagyunk. Olykor nagyon messze tőlünk. De van. Valami Másikban van. Egy Másikban, aki van.
A műalkotás szelíd eszközökkel börtönöz be. Foglyul ejt, hogy a létrejövő kölcsönhatás felszabadítson bennünket. Belemárt az antianyagba, hogy szabaddá tegyen a félelem nélküli életre. Hogy ne féljünk attól, akik vagyunk. A műalkotás, ha egyáltalán létezik, a kiszabadulás eshetőségét veti fel. A mi szemünkben a bálványimádáshoz közeli állítás az, hogy a műalkotás egy világot képes felállítani. Tapasztalataink szerint egy létező világ hiányára referál legfeljebb. Világtalanul. Illetve annak a hiányzónak az erős létezésére. Egy eshetőségre, ami mély összefüggésben áll emberi mivoltunkkal. És azzal, hogy közösségi létmódunk lényege szerint nem áll szemben az egyénivel. Ha pedig mégis, akkor ennek a szembenállásnak is termékenynek lehet lennie. Végig érdemes menni, érdemes végigmenni az úton. Üres kézzel, lemeztelenített arccal.
Ha a műalkotás puszta létéről beszélünk, az állítások legnehezebbike az – magam így találom –, hogy a műalkotás az őt szemlélő vagy a terébe belépő személyt lélekkel bíró lényként fogadja. Annak fogja fel. Befogadja, mondhatnánk, de tudjuk, milyen nehezet állítunk. A mondás mindenesetre a műalkotással történő találkozásban nem nyelvi természetű esemény. Állítás, így tehát mindenképpen esemény. A szemlélő és a műtárgy között létrejövő tekintetváltásban valamiféle sürgetés, halaszthatatlan történés, bekövetkezés, a rejtett készségre való felszólítás születik meg.
A műalkotás a kultúra antianyaga. Valamiféle tiszta, elementáris megjelenés. Performatív beavatkozásai a köznapi életben rejtőzködő energiákat szabadítanak fel. Ebben a fényességben pillanatnyi időre megszűnnek a kéznél levő referenciák – bármilyen természetűek volnának azok: intézményi, hatalmi, ideológiai –, és felszabadul ama vakító fény. Vakító, mert megváltoztatja a látásunkat, és nyomában a gondolkodásunkat. Felforgató, kontrollálhatatlan történés, lássuk be. Alapvető eshetőségek. Tanítvánnyá válunk, járni sem tudunk egy ideig. Legfeljebb csak botorkálunk az önmagát előttünk kitáró létezőben. Arra kényszerülünk, hogy valaki másra támaszkodjunk. Aki meg ránk támaszkodik. Előbb ketten vagyunk, azután mások is jönnek. És így tovább, még többen, még többen.
Asztal köré ülünk, legjobb, ha vacsorára gondolunk. Összetesszük a kezünket és belevágunk egy monológba. A monológ-szituáció helyesebb nyelvi leírása a soliloquium. A monológ azt a látszatot kelti, hogy az ember beszélhet egyedül, „magában”. Akkor, amikor hallja önmagát. Amikor csak önmagát hallja. Vagy amikor veszi a bátorságot, és hangosan szólal meg. Amikor úgy dönt, hogy felemeli a hangját. Pedig nem, sohasem csak egyedül beszél. Amikor az Én megszólal, az mindig egy többesszámot visszhangoztat. A Mi-t. Az emberi hang hangok szövedéke. Ezt a tudást visszhangozza a soliloquium. A színészi monológ a közönség előtt, fölfelé nyitott térben hangzik fel. Az első szava az, hogy lenni.
A hangos beszéd a téridőérzékelés legszövevényesebb módja. Figyelek magamra, meghallom végre, hogy a hangom sokak hangjából áll. Hangok egymásba ömlése a mérhetetlen időben. Metszéspont vagyok. A soliloquium a beszélő mellé, fölé, annak közelébe mindenképpen egy jelen lévő Másikat helyez. Az értelmem beszédbe elegyedik a lelkem hangjaival. Ki ez a kettő? Vagy ez a kettőnél is sokkal több? Hangosan beszélgetünk önmagunkkal, azaz belevetjük magunkat a visszhangos időbe. Asztalhoz ülni és hallgatni. Meghallgatni a Másikat, aki lehet önmagunk is – kockázatos döntés. A radikális transzcendencia szituációja.
Megrázó az emberek hiánya az ábrázolásokon. Gyermekembert pedig alig láthatni. Egyet mindenképpen. Ő a saját fejében látja azt a várost, amit a felnőtt, feltehetően az apja, aki a nyakában viszi, sötét szemüvegen keresztül figyel. Nem tudjuk pusztán kurátori döntésnek felfogni ezt a poszthumán világérzékelést. Ezt a rettegéssel átszőtt szerelemhiányt. Ami nyilván túlzás. Mármint poszthumánnak nevezni a sivatagi szelek módján süvítő abszenciát.
Szeretjük a túlzásokat. Az átnyúlás és kiterjedés gesztusait érzékeljük bennük. Az ember, ha arc, leginkább maszk. Amiképpen a háború vasistene is az. Szorongató sormintái a pusztításnak. Hogy tudniillik az „erő” gyakori és egyre szemérmetlenebb hangoztatása a pusztítás sötét szinonimája. „Tudniillik”: nehéz szívvel írjuk le ezt a szót. Hiszen magunk sem tudjuk, mi az, amit „illik tudni”.
Évezredeken át a prezencia – egy igazán szép magyar szóval: a jelenlét – az istenit írta le az emberiben. A műalkotás génjei számon tartják ezt, mert a gének megbízható emlékezetébe beleíródott a találkozástapasztalat. Nincs mit tenni. Azazhogy van mit tenni – leginkább tenni van mit. A maszk az időtlen megragadása a múló időben. Reflexió a töredékes maradandóra.
A maszk azt állítja, hogy igenis létezik arc. Az ember arca, valamennyi összetört és meggyalázott emberi ábrázat az örökkévalóság súlyos bizonyítéka. A maszk, a koponyák felsorolása egy festményen, vagy sormintaként kifüggeszteni őket a falra, nos, ezek a tettek tárgyukat tekintve: lázadások. Lázadás a fennálló ellen. De legalábbis felszólítás. Tessék belenézni egy gyűlölt arcba! Sokáig, kitartóan. Megtörténhet velünk a prezencia felszabadító eseménye. Csak a másikban moshatod meg a saját lényedet. A másikban, aki személy.
Mit tud mégis a nyelv? Álljon itt egy szerény példa. Egy példamondat: Az ember felfoghatatlan.
Van, aki felfogja? Amikor zuhan, akkor is? Felfogja végül? Felfogjuk?
Maradjunk a csonkaságnál. Az ember mindig egész. Nehéz leírni ezt az „egész”-et, mellette pedig e „mindig”-et. Mindannyian ismerjük a történelmet, ha nem is ismerjük. A magunkét biztosan nem, tegyük hozzá. Ismerni a történelmet azt jelenti: történetté válni. Elmondható, átadható személyes történetté. Azt jelenti: megbékélni. De ezt hagyjuk most. Ez egy másik – szükséges és elodázott – beszélgetés. A műalkotás mindenképpen azt a „másik beszélgetést” javasolja. Amennyiben műalkotás. Nem félni senkitől és semmitől. Nem megfelelni senkinek és semminek. Kilépni az intézményesült nyelvből, és emberként szólalni meg.
A téma mint téma, a téma mint személyes megszólítottság eleve „vallási” karakterű bolyongás. Egyébként is, ha már itt tartunk, a kortárs művészet állításai – ahogy szokás mondani: „napjainkban” – lényegesen jobban hallhatóak, mint a vallásiak. Napjainkhoz napokat told – ez pedig egy zsoltár-parafrázis. Lenyűgöző ez az isteni toldozás-foldozás.
Ha vallási nézőpontból nézem – amit én nem csak úgy általában szeretek, hanem elkerülhetetlennek is tartok –, akkor aligha kétséges, hogy a művészet, ez a szabadságszomjas autofikció, egyre inkább a misztika felé mozdul el. Ami számomra annyit jelent, talán nem is többet, hogy a kortárs művészet végleg lemondott a misztifikációról. A dolgot hozza szóba, a dologgal való szembesülés eseményét állítja elénk.
A dolog – miért létezik, ami létezik? – önmagában is a misztika egyetlen tárgya. A dolgot így, ezzel a kérdéssel – nolens volens – átemeli a létezőbe. Hoc est enim corpus meum. El- vagy félresiklik olykor a hang. Latinul kell megszólalni. Ismeretlen nyelvek segítségével kell dadognunk. Széthullt liturgiák töredékeit gyűjtögetjük, bolygó visszhangokat próbálunk kihallani a fehér zajból. A ki- és félresiklás maga a kiállítható műtárgy.
Vajon mi az, ami készülőben van? Mi az, ami születni készül? Mitől vemhes a kor, amiben élünk? Amikor az idegen, szép színű vizek összekapcsolódnak, abból mi születik? Mit látunk, amikor két egymásra néző szobor nézését nézzük? Milyen időket élünk, ha egyszerre találjuk az asztalon az érintetlen kenyeret és a bort, valamint az árulás haszontalan ezüstpénzeit? Hogyan zuhantunk együtt, egymás kezét fogva ebbe a szakadékos, liturgikus amnéziába? Ki ejtette el az embert? Ki lőtt rá, és minek a fedezékéből tüzelt, hogy ezt a legmagasabb rendű trófeát magának megszerezze?
Azon gondolkozom szünet nélkül, hogy megmaradt- e még a képességünk a boldogságra. Más szóval: szelídek, együtt sírók a sírókkal, szellemben szerények, átlátszó szívvel élők, irgalmasok vagyunk-e (még)? Vagy csak triumfálni tudunk? Ennyi maradt volna az emberből? Vége? Az elszabadult, nyers erő sötét angyalainak szárnysuhogását hallom.
Olykor, ha valami egészen különleges történik, megérintik a készséges vásznak, körbefolyja az izzó bronz, megmozdul az emléktelen kő, kinyílik a tüneményes, befelé végtelen üveg, szőlőleveleken pihen meg a lézer. És ezek az események mind az emberi Lélek létezését tanúsítják.
Létezik például olyan is, hogy Isten-hegy. Sőt talán Isten széke is, valahol. Nem jártam ott, szavak és képek nyitják meg bennem az ismeretlen tájat. Egy futó nő jelenik meg előttem, szinte még lány. Boldog lélegzetét hallani. Otthon van ebben a mindent átható otthontalanságban. A Lélek részecskéi a Lélek antirészecskéivel lépnek kölcsönhatásba. Fénykibocsátás. A fény túloldalán is fény van.