Verebes György festőművész, társkurátor
Van-e olyan, amiről még a művészetnek beszélnie kell? Beszélnie, felmutatnia, megmutatnia, eltáncolnia, megénekelnie, mesélnie, mesélnie, mesélnie…
Van-e olyan, amit látni kell, nemcsak nézni, hanem meglátni, belelátni, a mélyébe látni és megismerni, felismerni, ráismerni, mint egy régen elfelejtett fényképen fölbukkanó arcra, egy valaha megtapintott bársonyos takaróra, ami éveken, évtizedeken át lepte be óvón az álmainkat akkor, amikor még tiszták voltunk, tiszták a langyos esti fürdő után, és kíváncsiak, végtelenül kíváncsiak arra, hogy mi lesz, mi az, ami jön, ami vár ránk ismeretlen helyeken, de ismerős arcok között, akik biztonságot adnak, mert ők maguk a biztonság az érintésükkel, az illatukkal, a halk szavukkal, a mesékkel, amik sohasemvolt történeteket festenek föl az égboltra, és amikről majd később, később megtudjuk, hogy azok mégis voltak, valahol, valamikor, lehet, hogy itt a közelben, lehet, hogy épp azon a helyen, ahol az ágyam áll, és lehet, hogy nem is olyan rég…
Van-e olyan, amit le kell rajzolnom, lerajzolni mindenképp, és utána kiszínezni ügyesen, olyan szépre, élethűre, ahogy csak tudom, mert annak meg kell maradnia valahogy, bármilyen módon, ezért én lerajzolom, hogy megőrizzem, és ki is festem a házat és az utcasarkot is.
Van-e még valami, amit mindenképpen meg kell tanulnom ahhoz, hogy meg tudjam csinálni azt, amit a nagymamám mondott, aki azt mondta, sose félj. Van-e olyan, amit még meg kell tennem, mert én bizony még félek időnként, és nem tudom, hogy a nagymamám félt-e, amikor ezt mondta, de nem is f ontos, mert azt biztosan tudta, hogy ezt kell mondania, mert ez az egyetlen dolog, ami igazán fontos, láttam az arcán, láttam a szemében.
Én azóta rajzolok, rajzolok és festek, meg énekelek is, mesélek is mindenféle dolgokat, amik sohasemvolt történetek, de ha lerajzolom, lefestem vagy elmesélem őket, akkor már biztos, hogy vannak, mert megcsináltam őket, én nem tudok megcsinálni valamit, ami nincs, én csak ide tudom hozni azt, ami van, de eddig nem volt látható, ki tudja, miért, talán mert mindenki elfordította a fejét, vagy mit tudom én. Biztosan én is forgatom a fejem fölöslegesen, ahelyett, hogy mindig oda néznék, ahova kell. Ellenben, ha van valaki, akiről lehet tudni, hogy mindig oda néz, ahova kell, azzal a valakivel én mindenképpen találkozni szeretnék. Ezért rajzolok, rajzolok és festek, és mutogatom, amiket rajzoltam meg festettem, és bízom benne, hogy egyszer csak észreveszi majd az a valaki, akit én keresek, mert biztos vagyok benne, hogy tulajdonképpen ő is keres engem.
Ezért hát egyre több mindent rajzolok, meg mindenféle tárgyakat készítek, hiszen nem lehet tudni, hogy mi az, ami a jó irányba néző valakinek majd megtetszik. Fúrok, faragok, mindenféle dolgokat ragasztgatok, szerintem már sok érdekes dolgot csináltam, legalábbis ezt mondják, de én nem vagyok egészen biztos benne. Ezt azért lehetőleg titkolom. Látom ugyanis, hogy sokan mások is ugyanezt teszik, és úgy tűnik, ők biztosak a dolgukban. Valójában nem tudom, hogy ők is annak a valakinek szeretnének üzenni, aki jó irányba néz, de én őszintén nem tudok erre más okot találni. Mindenesetre egyre gyakrabban szoktuk közösen megmutatni azt, amit csináltunk, persze legfőképpen egymásnak, de azért tudom, hogy mások is meg szokták nézni, és ki tudja, lehet, hogy ott van valahol köztük az, aki csak oda néz. Azért jól megvagyok így, úgy érzem, nem vagyok teljesen egyedül.
Azért egy kicsit egyedül vagyok.
Most már szerelek is össze mindenfélét, meg egyre nagyobb dolgokat festek, van köztük olyan, ami hasonlít is kicsit arra, amit a többiek csinálnak, de nem nagyon. Mindenesetre jó ötleteim szoktak születni, amikor ezeket látom. Tanultam is egy csomó mindent, ezeket el is szoktam mondani, ha kérdezik. Én is szívesen hallgatom, amikor mások ezekről a dolgokról beszélnek. Általában olyasmiket készítek, amik hasonlítanak valamire, amit láttam, és olyankor arra törekszem, hogy minél jobban hasonlítson, hogy szinte teljesen olyan legyen, és elhitetem magammal, hogy az valójában az, csak egy kicsit másként. Most már úgy érzem, elég jó vagyok ebben. Aztán van olyan is, hogy semmire sem hasonlító dolgokat rakok össze, és amikor elbizonytalanodom, merthogy magam sem tudom, hogy az mi, meg egyáltalán miért, akkor megnyugtatom magam, hogy biztosan van valaki, aki tudja, vagy tudni fogja, mert egyébként el sem készíthettem volna. Meg egyébként is, miért kéne valaminek okvetlenül valami másra hasonlítani? Lényegében én magam sem hasonlítok semmire, de ezt igazából nem is tudhatom, mert sohasem látom magam egészben, csak részeket látok abból, ami hozzám tartozik. Nem tudom, hogy mások, akiket én egészben látok, vajon tényleg egészben vannak-e, mert ha ezt hozzám hasonlóan ők sem tudják, akkor ez egyáltalán nem biztos. De utána rájövök, hogy a lényeg az, hogy én egésznek látom őket, és megmondom őszintén, ilyenkor kicsit irigykedem, mert ezt én nem tudom magammal megtenni.
Szóval furcsa ez az egész, de alapjában véve nem aggódom, mert akkor megjelenik a nagymamám, és azt mondja a szelíd, meleg hangján, hogy kisfiam, sose félj. És akkor arra gondolok, hogy tényleg nem kell félnem, mert ha mondjuk elveszíteném a látásomat és nem tudnék többé rajzokat készíteni, képeket festeni meg mindenféle tárgyakat készíteni, akkor már úgyis itt lesz minden a fejemben, vagy lehet, hogy nem a fejemben, hiszen azt nem is látom, szóval lehet, hogy nincs is, de ez most mindegy. Itt lesz valahol minden, ami hozzám tartozik, ami tulajdonképpen én vagyok, azt hiszem, mert az nem lehet, olyan nincs, hogy én nem vagyok.
Addig is mindenféle tárgyakat készítek, közben pedig nézek, időnként beszélek, és ritkán énekelek is (ha ezt egyáltalán éneklésnek lehet nevezni). Azt viszont tudom, hogy olyan tárgyakat akarok készíteni, amiből csak egy van.
Valami olyat, ami helyett nincs más.
Biztos vagyok benne, hogy ezt figyeli az, aki az egyetlen jó irányba néz.
Még nem találkoztunk szemtől szemben, de érzem, hogy itt van közel.
Lehet, hogy csak én nem ismertem f el.
Azt mondják, művész vagyok. Van még valami, amit egy művésznek el kell mondania?