Baksai József főkurátor, Kállai Katalin művészeti tanácsadó
Virtuális valóságunk, amely a 21. század fordulóján ellenállhatatlan szenvedéllyel rontott be meglévő tereinkbe, óvatosan, a legnagyobb körültekintéssel igyekszik átjárni létezésünket. Lépésről lépésre. Miközben az eszkalálódó digitális forradalom egyre követhetetlenebb információhalmazzal kezdte bombázni mindennapjainkat, újabb és újabb funkciókkal bővülve, immár végképp nélkülözhetetlenné tette magát. Megalkotta azt a digitális kultúrát, amely végtelen és föloldhatatlan ellentmondásosságban teremti meg eddig ismeretlen értékeit.
Egészen odáig, hogy az emberi kultúra egy soha nem látott univerzumban ébredt magára.
Túlzás-e azt állítani, hogy ez a virtualitásba lökött tárgyi világ – hátterében, persze, az emberi elme találékonyságával – a maga megfoghatatlan teljességében élő anyagként működik? Izzó, sistergő, hullámzó tudatként, amely, védve önmagát, elemi erővel reflektál a hagyományaiból táplálkozó humán kultúra kérdéseire. Anyag? Anyagon túli valóság? Tradíció? Duns Scotus középkori teológus virtualitás-fogalma? A művészet hagyományos formái? Digitális eszközökkel létrehozott művészi szabadság? Önazonosság? Virtuális identitás? S ha már itt tartunk: a digitális művek korlátok nélküli sokszorosíthatósága a tárgyiasult művészi objektum megismételhetetlenségével szemben? Legyen. Non-fungible token.1 Nem helyettesíthető tárgy.
Egyszeri és megismételhetetlen.
Ám, ha a kifejezést – 'nem helyettesíthető tárgy' – a digitális jelenből visszatekintve, nem csupán mostani helyén, de hagyományos értelmében szemléljük, bizarr módon érvényessé válik a képzőművészet egészére. Virtuális metamorfózisának jelenkori leleményessége megragad valamit a művészet digitalizáció előtti és utáni lényegéből.
Az elmúlt öt év kortárs művészetének látványos változása, hogy hagyományosan létrehozott formái sem nélkülözhetik immár a szélsebességgel száguldó digitális kozmosz egyre erősebb hatásait. A Képzőművészeti Nemzeti Szalon 2025-ös kiállítása a társadalom elmozdulásaira adott személyes reflexiók gazdagságát igyekszik tükrözni, s vele a jelenben szerveződő virtuális világ beszűrődését a tradicionális művészi gondolkodásmódba. Próbálja feltárni azt a fajta, korunkra reflektáló világlátást, amelyben egyaránt helyet kap a hagyományok újragondolásának igénye és az anyagi világ tárgyiasult műveinek hátterében munkáló úgynevezett digitális gondolkodás.
Feltárni mindazt, ami a művek jelenvalósága szerint létezésünktől immár elválaszthatatlan.
Hogy mindez – permanens kölcsönhatásban a valósággal – formai és/vagy tartalmi elemekben nyilvánul meg, az a művészi szubjektum döntése. A végtelen tartalom végessége megköveteli a maga egyedi formáit, legyen az a létezésünkhöz nélkülözhetetlen struktúra két párhuzamosának halványkék mosolya, vagy az emberi torzóból kígyócsápokkal kitüremkedő gorgó, a Medúza márványba fagyott sikolya.
Az emberi gondolkodás hagyományos mítoszait kikezdő harmadik évezred nemcsak felszínre hozta drasztikusan globalizálódó társadalmi önismeretünk mélyben lappangó kataklizmáit – cseppfolyósítva ezzel szociális és intim létünk megkövesedett szerkezetét –, de egyúttal kikényszerítette a művészet fölhevült válaszát. A kétkedés azon formáit, amelyek egyre szenvedélyesebben kísérik végig az alkotás minden fázisát. A művész nem csupán napi létezésünkre tekint kétkedve, de mindinkább önmagára és a művészet egészére is – kétségeken át vezető útkeresését a látvány mögött rejlő gondolatiság irányába terelve.
A kétkedés csendjében az alkotó nem pihen.
Kapcsolatokat keres a digitalizáción inneni és túli valósághoz, kapcsolatot önmagához, „jelzi” a gondolatait, bensőjéből hívja életre a természet művészetét, s az elveszett világokra válaszul megalkotja a pimaszul sokatmondó „nagy fehér semmit”. Szövetet lógat, anyagot hajtogat, installációba zárja Trianont és geometrikus koporsóformába az őrjöngő Übüt. Átírja a történelmet. Fáradtan pihenő, összekulcsolt kezekkel imádkozik... Hittel kétkedik.
A kiáltás lehet néma. Hangtalan, indulatos gesztus, világba küldött felkiáltójel. Gesztus, amely így vagy úgy – némán vagy őrjöngve – ellenállhatatlanul tör a felszínre. Mélyben dúló szorongásaink, félelmeink ellentmondást nem tűrő, materializált teste. A hirtelen ránk törő remény teste. A fáradtvörös erdő, a szétrobbanó türkizkék, a talapzatán lebegő, súlyos járom, az aszfalt fekete sűrűségének, a hirtelen kigyúló fény bejárhatatlan útjainak teste.
Válasz a kézzelfogható és a megfoghatatlan valóságra.
De még inkább korhű kérdésfelvetés, mely nem csupán az alkotás kamikaze – egyszeri és megismételhetetlen – kalandjáról árulkodik, de az aktusról is, amely a külvilág spontán jelenségeitől a legmélyebb tudattalanba vezet. Az útról, amely egyre mélyebbre hatol az emberiség közös tudatába.
A minket terelő, magunk járta út látványos terepre érkezik. Az érző lények háza közösségi ház. Mindannyiunké. Mindegyikünkké, akik képesek az érzelemre. Akik örülnek, szenvednek, félnek, szeretnek, vannak fájdalmaik, és semmihez sem hasonlítható örömmel élvezik a létezésüket.
...itt vannak ezek a humán nyelven 'állatnak' nevezett, ördögien bölcs angyali lények. Nézzék meg ezt a társaságot. Komoly, összetett érzelemvilágú élőlényeket látunk, akik nem mindig értik az embert, de annál jobban értik a világot. Elszenvedői annak, ami történik velük, ugyanakkor erősek, harcra készek, van önismeretük.
...és itt vannak ezek a humán nyelven 'embernek' nevezett, ördögien bölcs angyali lények. Nézzék meg ezt a társaságot. Komoly, összetett érzelemvilágú élőlényeket látunk, akik nem mindig értik önmagukat, és nem mindig értik a világot. Elszenvedői annak, ami történik velük, ugyanakkor erősek, harcra készek, van önismeretük.
Bár a digitális teremtés képessége látványosan választja szét a kettőt, mind több a közösség közöttük.
A huszonegyedik század s vele korunk legújabb magyar művészete – a maga egyre mélyebbre hatoló lelkiismeretével – mindezt pontosan érzi. Kiskutyás baseballsapka egy elforduló gyerekfejen, emberszabásúak falra akasztott halotti maszkjai, szőnyegen alvó sárga és rózsaszín humanoid, stilizált ember- és állatfejek a kút körül... Tárgyak, amelyek az emberi és állati test megjelenítésével létezésük közös eredőjére, egymásnak való kiszolgáltatottságukra, kényszerű vagy önként vállalt szimbiózisukra utalnak, továbbá azokra az ontológiai elemekre, amelyek a másikuk létét feltételezik.
A valóság modellezésének vágya mindannyiunkat kísért. Az ősidőktől magunkban hordozott virtualitás – az érzékelés, az intellektus – alkalmassá tesz ugyan minket arra, hogy a digitalizált „újvilág” felkínálta rendszerekkel, hálózatok kusza szövevényével minden eddiginél pontosabban mérjük fel a létező világ szerkezetét, modellezük a létezést. De épp e sűrűsödő információtömeggel fenyegető digitalizált virtualitás következménye, hogy a lehetetlen küldetés, úgy mint a való világ megértése, egyre beláthatatlanabb távlatokba sodródik. A vágyott struktúra, amely raszterhálóként a valóságra helyezve magyarázatot ad „mindenre”, csupán ábránd. A művész ábrándja, aki a látvány mögött rejlő rendszert kutatva képes hinni a lehetetlenben.
Elszántan keresi a rendszert, melyet a szemünk elé tolakodó látvány rejt.
Az egymásra torlódó geometrikus alakzatokban, fából, fémből készült objektumokban, színes csőrendszerekben, tekergő húrokban, sárga embertömegben rejlő gondolati fogódzót – a létezés szerkezetét, burkolt összefüggéseit –, amely, ha pillanatokra is, de valamifajta választ kínál a valóságra. Megismételhetetlen, egyszeri placebót kapunk a lélek gyógyítására, vagy valós formákat, amelyek felfedik a mélyben kirajzolódó, láthatatlan tartalmakat? Végül is mindegy. A létezésünkhöz hozzátesz így is, úgy is...
Változó világunk – az új évezred kötelezően előírt számmágiáját követve – fogcsikorgatva próbálja megújítani önmagát. Találékonyan, ravaszul, kegyetlenül, áldozatokkal kísérve. Mint minden változásban, testet öltenek az ember permanens félelmei – természeti katasztrófák, járvány, háború, dark web, pusztítás, digitális rabszolgaság... Pszichénk megnyugtatásra vágyik, olyanra, amely nem fedi el, de elfogadhatóvá teszi a valóságot. Ami nem vonja meg tőle a szembenézés traumáját, de rejteget magában feloldozást.
Az idők végességében a feloldozás koronként megújuló formáit keressük.
Új mintázatokat, amelyek zászlajukra tűzik az eszközhasználat újszerűségével járó műfaji, gondolati, művészetfilozófiai határátlépés lehetőségét. Azokat a lehetőségeket, amelyek nem mindig lezárt megoldásokra törekednek. Hovatovább lételemük a keresés nem kevés bátorsággal felvállalt, „befejezetlen” mozzanata. Schrödinger láthatatlan, sem élő, sem holt macskája. Magába zárt múzsa örökre becsomagolva. Két egymásra meredő, üres szemű torzó...
A folyam, a 'flow' – az idők folyama – meglovagolható. A hullám nem áll meg, ám ha úgy akarjuk, egy pillanatra kimerevedik. S a jól megragadott pillanatból – miként a múlt is – kirajzolódik egyfajta jövőkép. Reményteli, disztópikus, tendenciózus, szerteágazó. A társadalom kérdéseire reflektáló művész váteszi léte a szubjektumba sűríti a válaszát.
Út? Tévút? A kettő közötti tartomány?
Így együtt.
Jövőből lehívott tanktemető, fekete-fehéren hagyott valóságos tó virtuális, vörösen izzó, egymással versengő lényekkel, szelfit készítő gyönyörű női torzó, bizarr fénydoboz, farönkön növő miniatűr erdő, mindent beborító izzó lávafolyó, marsbéli szűzanya, csupán nullákból álló, kiherélt mátrix THE NOTHING THAT IS felirattal. A fenyegetettség árnyékában születő alkotások körülhatárolható irányok, melyek a legégetőbb társadalmi kérdések mentén – fenntartható lét, nagyváros halálra ítélte természet, az egyént bedaráló valódi és virtuális közösségi tér, az emberi test és a belé hatoló technológia – a maguk szubjektív eszközeivel közös jövőnk lehetőségeit fürkészik.
Az emberi lény, aki nem helyettesíthető. Az ember, aki élve a Duns Scotus féle beláthatatlan történelmi távlatokba visszanyúló virtualitásával, a környező világot dekódolva igyekszik összegezni a tapasztalatait. Nos, itt van. Alkot. Érzékel, gondolkodik, feszegeti a hagyományos határait. Műve, a mindenkori Opus Magnum nem kevés bizonytalanságot takar, ugyanakkor a művészet kiteljesedő szabadságának a lehetőségét is jelenti.
1 A fogalom utóbbi öt évben elterjedt ’digitalizált’ jelentése szintén az évezred találmánya. A teljes ismeretlenségbe burkolózó Satoshi Nakamoto teremtette kriptovilág hozta létre, s amit jelöl, az nem más, mint egyfajta virtuális tartalom, melyet digitális azonosítóval látnak el, tulajdonjogát pedig egy – decentralizált – hálózaton, a kriptovaluták mögött működő blokkláncban rögzítik. Akárhogy nézzük is, egyedi.